A folk nem én vagyok. Vagy mégis? Mert, ami a nagy Amerikának még sokadik nekifutásra sem sikerült, az a Londonból érkezett erősen indie folk-rock country bandának nem okozott komolyabb erőfeszítést. Előkapták a gitárt, a bendzsót megmiegymást a szekrényből, és odaszegezték az asztalra az utóbbi idők legjobb korongját ilyen téren. Megmutatták, hogy van helye ennek a műfajnak a soksok zenei stílus mellett és azon túl. Egyszerűen nincs miért nem szeretni vagy elfeledni ezt a műfajt, mert itt aztán van élet. Ők a feltámasztók, akik a hamvakat leporolva adnak egy csippetnyi szösszenetet abból, hogy miként is működik ez a folkkémia, ha nagyon eltalálják a számításokat a felek. Gondolom már kiderült, de eltalálták.
Telitalálat, na.
A dalokról csak annyit, hogy erősen dramedy jellegűek, de nagyon szerethetőek, korrektek, mind emberileg, mind vallásügyileg, mind folkügyileg. Nagyon fülbemászó akkordok csendülnek fel a korongról, s tényleg egykét koccintás, legurítás után nincs az az ember, aki ne képzelné magát az énekes hely(zet)ébe. Egyszerre keserédes egyszerre megmosolyogatató, nem csoda, hogy az ötvenpercnyi játékidőt észre sem veszed. A megszokás sanszos, a rászokás azonban garantált. Persze az igazság már csak igazság, nem ma volt az, amikor kidobták a polcra a kész terméket, de azt hiszem idővel mindenkihez majd eljut a híre, valahogy tuti.
Megint más. Még 1 klipre bukkanás sincs kizárva, hisz például a the cave nevezetű muzsikának is egy elég egyszerű, de annál patentosabb vizuálanyag készült. Amit aztán, a plusz, bővebb tartalom megosztása címén linkelek is azonnyomban. De előtte a screenfive kijár a fiúknak gyors’.
Kategória:Zene, folk, mumford and sons, zene
