Én és Te

Ott állok a peronon. Esernyővel a kezemben sorokkal a sárga vonal mögött. Emberek vesznek körül. Sokan, sokfélék, hasonló célokkal. Ők is várnak, én is várok, együtt várunk. Valamire vagy valakire, biztosan. Tekintetek cserélnek helyet szempillantásnyi idő alatt; hol pókerarcok köszönnek vissza, hol bájos szmájlik vesznek le a lábaimról. Nincs kétség, a magyar nők még mindig a legszebbek. Bárhol is járok, bárhova is vezet utam, ott mindig kísértenek. Ahogy most is, ahogy most is éppen. Gondolok itt többek között, arra a két sorral előttem álló, jobbra a negyedik, angyalszemű s tekintetű gyönyörűséges teremtésre. Arra, aki 19: 43 perckor veri ki a biztosítékot… szívemben. Arra, aki olyan aranypercekkel támad le, hogy bástyáim ledőlnek azon nyomban, s még a nőfelfogó páncélzatom is megszűnik létezni. Ez bizony nem más, mint egy újabb szerelembezuhanás kezdete. Számolom is, a mai napon már hatodjára. Klikk. Elraboltak. Segítség!

Kategória:Megtörtént, álom, szerelem, várakozás, vonat

Padlás

Élek, éldegélek, lecsücsülök, hopp. Itt az otthon, édes otthon. Számolok is utána, ez a hely már több mint tizennégy éve adja a fedelet a fejem fölé, s az ágyat a seggem alá. Tizennégy éve, na igen, ami egyet jelent a városias forma, stílus teljes értékű, mértékű akceptálásával. Mára már például a falusi flashbackek sem kínoznak rémálmaimban, nincs kakasrakelés hajnalok hajnalán, s nem ijesztenek meg az autók, ha sokan, nagyok, jönnek felém a útnak álcázott járdán. Egy szó, mint száz, sikeresen magam mögött hagytam, tudhatom életem ama rövid, de annál szeretetteljesebb korszakát. Kimondom hát, most már a kisváros az én hazám, elvtársak.

Kategória:Elmélkedés, Megtörtént, álom, padlás, penthouse, régimódi, tető

Etap

A bíró fúj, a függöny összeér. A közönség még nem tapsol. Az ujj a gombra simul, egy vessző árválkodik a mondat közepén. Két függőleges vonal néz farkasszemet egymásra. Kettő, egy helyben állva, karnyújtásnyira egymástól, csakis a folytatásra várva. A közönség még mindig nem tapsol. A szemük nem rebben, a szájuk tátva marad, mintha az idő is megállt volna. Csak azt látják, ahogy a vörösből narancs lesz, a nyárból pedig tél. Aztán szereplők indulnak, mennek, és vesznek el. Megint másutt, üres fegyverek tanyáznak. Ott vannak a földön, miközben három pont követi egymást, a végtelent sugallva… Mindezek mellett, már a csókokat is kerülvén egyre többen fogják a fejüket. Egyszerűen nem értik, hogy mibe is csöppentek bele.

Alapvető kérdésekre akarnak választ kapni. Többek között olyanokra, hogy valóság ez vagy csak egy álom, mi fog történni majd ezután, meg egyébként is, miért történik ez meg velük? S minden csak időnyerésről, időhúzásról szól? Szóközkoptatás az egész történet? Vannak, akik szerint ez csak a bevett kávészürcsölés vagy cigaretta füstölés játéka! Elmélkedés, töprengés, ami után a visszatérés garantált. Az ok lehet az üres tér vagy lehet, hogy a gondolatok pusztítanak ki mindent megállíthatatlanul! Lehet, hogy van az a gomb, amivel ki tudják kapcsolni, de lehet, hogy közeleg, közeledik vészesen az a stáblista. Most akkor mi lehet a jó válasz, melyik a helyes út? Már nem tudni. De egy biztos. Mindenképpen vége lesz, ennek is, majd egyszer. Akkor, amikor a bíró újra sípjába fúj, akkor, amikor a függöny újra széjjelnyílik. Na akkor.

Szünet.

Kategória:Elmélkedés, Random, álom, szünet, valóság

Álom, gyere haza

A redőny apró lyukacsai között beszűrődő fény lassan elérte az arcát. Megtalálta, megtisztította, s felmelegítette. Sötétségből világos lett, a színes montázsokat szürke valóságra cserélte le. Itt fehér falak vették körül, szobája apró tárgyai kíséretében. Egyre kevesebb volt a homályos folt, tisztult a kép, megannyi ismerős élettelen kacat köszönt vissza rá. Már az a nagy csend, ami korábban uralkodott feje felett, már az is tovaszállt. Egy másodpercenként vissza-visszatérő kattogásra, egy szúnyog vuvuzelás zümmögésére, s egy messzi-messzi kint elhaladó autóbusz-zajra figyelt fel.

Karjait nyújtogatta a város. A szemaforok és a lámpák is kialudtak már. A kakas hangszálait köszörülte, és beszélgetések szűrődtek be a nyitott ablakon keresztül. De ő nem akarta ezt, nem akarta ezt hallani. Nem is akart az ágyból kettős lábbal kiugrani, de még felébredni sem. Inkább a takarója alól az órájához nyúlt azt jól megnézve magának. Majd felszisszenve, felsóhajtva egyet már a földhöz vágta és a fal felé fordult. Bárcsak többet mutatott volna. Bárcsak. Hisz alig telt el fél óra a legutóbbi ébredése óta. Álmatlanság ez, tudta ő is.

Új álmokért fohászkodott. Becsapás! Nem is újakért, hanem Az álomért. Régen volt már egy ilyen csodában része. Magára is húzta takaróját és egy nagyot ásítva szempilláit újra összeérintette. Erősen, és még annál is erősebben próbálkozott, nehéz csatákat vívott, de már a bárányoktól sem számíthatott segítségre. Egyszerűen nem talált utat, nem lelte meg a kulcsot a másik világba. Hiába is szeretett, szerette volna. Nem volt mit tenni. Belenyugodott, beletörődött a vereségbe. Nem az első vagy másodikba, hanem a sokadik ilyenbe. Hát felült, a gépéhez nyúlt, s billentyűzetét koptatta. Egy szöveget vésett be, ami így kezdődött: Álom, gyere haza.

Kategória:Megtörtént, álmatlanság, álom