Megálló

Éreztem, ahogy reszketett. Láttam, ahogy láthatatlanná vált. Hallottam, ahogy félrebeszélt. Ott voltam, a kezeim között tartottam, de többre már nem igen futotta – tőlem. Sajnálom. Egyszerűen minden irányíthatatlanná vált körülöttem. Az agy nem válaszolt, a lábak és kezek lezsibbadtak, a hideg szél kóstolgatott. Egyre csak zuhantam. Egyre mélyebbre, egyre szűkebb térben, reménytelenül. Vissza se nézve, régi montázsokkal a zsebemben.

Kategória:Megtörtént, félelem, tovább

Félek

Valaki hozzászokik az állandó csalódásokhoz, más meg bezárja a testébe, s nem engedi ki onnan semmi esetre sem. Azt hiszem, ez utóbbi lennék én.

Hosszú az út hazáig, éppen mintha csak pár másodperce köszöntem volna el fülig érő szájjal nekem kedves emberektől. Mosolygok, mint mindig, csinálom a showt, ahogy azt a nép kívánja, valamint meghallgatok minden titkot, bút, bánatot. Bólogatok, a kezemmel játszom, dalolok és énekelek, jó kedvem van. Nem hazudok, nem vagyok az a fajta, egy apró öröm számomra sokkal nagyobb, mint bárki másnak. Szeretek beszélni, a középpontban lenni, de a hallgató szerep se áll tőlem messze. Inkább benyomom a fülembe az ipodot, feltekerem a hangerőt a maximumra, és csak várom mi szólal meg random elsőre.

Lassan a csendes, kihalt főtér felé tartok. A zenelejátszó hirtelen vált, s belém hasít a „miért futok el az életem elől” szöveg. Megállok, felnézek az égre. Sehol egy hullócsillag, bárcsak kívánhatnék valamit, sehol egy aszteroida, ami eltalálhatna dead like me módra. Semmi sem történik, pedig kellene. Nem futhatok el én sem mindig, néha jó megállni, lenyugodni, egy kis friss levegőt szívni. Így is teszek, de továbbra sem történik semmi. Eközben már a zeneszám is a végéhez érkezik, a bajszom alatt motyogom el minden szavát ismerve, emberek mennek el mellettem, én meg csak egy helyben állok.

Lehunyom a szemem. Érzem, ahogy a hideg szél kóstolgat, de csak játszik velem. Azt akarja, hogy leüljek azon a helyen, s fel se álljak onnan soha többé. A múlt képei peregnek le előttem, mintha csak az utolsó vacsorámat fogyasztanám. Egyre rosszabb és rosszabb, egyre sötétebb és sötétebb képkockák jelennek meg. Legszívesebben ordítanék, kiabálnék a világgal, de csak magamban tartom. Veszek egy nagy levegőt, kinyitom a szemem, s megpróbálok továbblépni. Előre, nem hátra. Elgondolkodom azon, hogy milyen is volt még akkor, amikor elköszöntem fülig érő szájjal. Vajon az én voltam, lehetettem, vagy valaki más. Csak egy szerep, egy játékos, egy pókerarc?

Elindulok, vissza se nézek, nem akarom azt hinni, hogy rossz döntést hoztam. Határozott lépésekkel hagyom magam mögött a métereket, miközben a titkok súlya a földbe nyom. Nem akarom, hogy valaki így lásson, még gyorsabban lépek, s még gyorsabban. De már ez se elég, futnom kell, hogy mielőbb beérjek a számomra biztonságot jelentő négy fal közé, a gépem elé, hogy leírjam mindazt, amit nem akarok elmondani, kívánni senkinek. Van mondanivalóm, van történetem nekem is. Mint mindenkinek, mint mindenkinek…

Éjfél van. Egy picinyke fény szűrődik be az ablakon, chipset rágcsálok, vizet iszok, nem hallgatok és nem nézek semmit, az internet se tartogat már meglepetéseket. Elfáradtam. Csak én vagyok az egyedül, a székemen ülve, a klaviatúrára támaszkodva. Pötyögöm ezeket a sorokat, csak arra várva, hogy tényleg lenyugodjak. De tudom, ez se fog sokáig megmenteni…megmenteni a félelemtől. Mert igen, félek. Az álmoktól, a holnaptól, a tegnaptól, a múlttól, a jelentől, s a jövőtől legfőképp.

Félek. Ez a titkom kulcsa, ami nyitja a zárat a szívemhez. Megpróbálok erős lenni és nem sírni. Ha másnak sikerül, akkor nekem miért ne?

Kategória:Elmélkedés, Megtörtént, félelem