Trust

Az egészséges, már-már kölcsönös bizalom az mindenkiben ott lapul legbelül – te benned, én bennem, úgy másokban, ahogy mindenkiben. Ez egy érzés, egy hozzáállás, egy viselkedés, ami velünk születik, kialakul. Van egy fejlődéstörténete, akár csak egy  filmes karakternek, ha jól meg vagyon az írva és van mértéke, ami emberről emberre változó és változhat. Formálhatja az életszituációk sora, a család, a barátok meg mi egy más személyiséget befolyásoló több tényező még, de mindezek mellett azonban van ára is. Úgy gondolom, a bizalom egy olyasfajta felelősségvállalás, amit önként kell vállunkra venni, ami nem egy két emberre szól, hanem mindannyiunkra. Ennek a játékszabályait pedig mindenkinek magának kell (valakitől/mitől, valaki/mi miatt) megtanulnia, megismernie. Például a nagy bizalmatlanság sem mindig akkora indokolatlan para, de egy a másokkal szemben kialakított eltúlzó, túlzott bizalomnak is meg vannak a veszélyei (aka az ára), ahogy azt a jelenlegi alkotás, a Trust jól bemutatva jól bebizonyítja nekünk.

Tovább ehhez a bejegyzéshez >>

Kategória:Kritika, Mozi, Snittes, bizalom, film

2010-ben a film

Én mondom, nem csupán„a” mainstream van a világon, gyerekek. A bökkenő azonban az, hogy a mozitermekbe, a legtöbb emberhez (ergó hozzátok) mégis ez jut(hat) el. Pedig akad, csurran cseppen szép számú képviselő is az insz blokkban (1 évvel ezelőtt is vót), akik ugyanúgy vászonra születtek. Arra, hogy embereket invitáljanak vörös fotelokba, arra, hogy a szórakoztatás fogalmának eleget tegyenek egy-egy játékidő erejéig.

Akár keleten, akár nyugaton, ezek a gyöngyszemek, lásd csiszolatlan gyémántok képesek sajtokat, sajtókat kiénekelni a nagyok szájából. Ők azok, akik halkan-csendben messze a nagy promo zajától, még messzebb a megfizethetetlen büdzséktől tesznek le elénk meghatározó, élményszerű képkockákat. Ne tovább, olyan snittekkel, montázsokkal tüzelnek meg minket, amelyekre a popcorn, tucatamerikain edzett filmzabáló nincs felkészülve. Meg alapból nincs is ehhez hozzászokva, na.

Persze, magam sem vitatom az Inception vagy akár a the Social Network film kendőzetlen bájait, azok mégiscsak egy szintfelé mutatnak, de az insz filmek iránt érzett/táplált gyengéd érzelmeim miatt még ők is ki tudtak esni ebből a nagymacsból. Bár nem volt nehéz, az is igaz.

De ideje is a listára térni, arra, ami miatt mindenki idekapcsolt. Előjáróban annyit, hogy ez itt 1) nem klisé, ez 2) szubjektív, tessék megemészteni. Azt meg pláne, hogy a hálivúdi filmek jelentősen hátrányban vannak. Ugyanis a lista felét sem teszik ki, van azonban helyette koreai, új-zélandi, indiai, ausztráliai és spanyol filmgyártás produktumság. Aztán minden nemű, fajta, féle vita megelőzése érdekében még jelezném, hogy nem csak nemzetileg és műfajilag lett színes-vegyes ez az év végi leltár, hanem években is van eltérés, jócskán.

Vannak ugyanis, idei darabok – azokból több, de mellette korábbi, 4! évnél nem fiatalabbak is, akik csak most jutottak el személyes filmes játszóterembe. Ezt tessék elnézni azért. De valamilyen szinten nem is úgy álmodtam meg eztet, a listát, mint az év legjobbjait, hanem, mint az évben látott legjobbakat. Így pedig, 1 köntös alá vehetem azokkal, amelyeket az év újszülötteiként tartunk számon.

Mi van még? Utolsó adalék a négyzeten, hogy egy„tévémozi” is helyet kapott itten, meg többjük pölö sundancen indult neki a világnak, a hírnév felé vezető úton, de azt hiszem most ennyi csak. A továbbiak (infók) meg jönnek majd maguktól, egyesével, a rövid leírások alatt. Lássuk a medvét!

Kategória:Mozi, Snittes, 2010, film, insz, legjobbak, top10

Jelek

Kategória:Képkockák, Snittes, film, rövidfilm, szerelem

The Darjeeling Limited

Az első és legfontosabb, aki nem látta Wes Anderson The Darjeeling Limited című filmjét az gyorsan fusson utána néhány kört, mert megéri azt mondom. Nem egy egyszerű darabról van szó, az már tuti, de van itt belőle kép és hanganyag, amelyek láttán és hallatán nem is kell már több karaktert pazarolnom rá. Must-see.

.

Kategória:Mozi, film, zene

A dokufilmek kritikai szemmel

Egyszer valaki azt mondta: a dokumentumfilmek abból élnek, hogy az embereknek még rosszabb legyen. S ha ebbe egy picit jobban belegondolunk, akkor be kell látni, van benne igazság. Miért is? Már csak azért, mert a filmművészet ezen műfaja nem abból él használva a fenti kifejezést, hogy a társadalom minden szépségét, s jóságát mutatja be képkockákba bugyolálva, hanem sokkal inkább ad negatív, egyfajta társadalomkritikai nézőpontot, elsősorban objektíven. Elsősorban, mert a néző mindazt látva már szubjektíven alakítja ki a saját véleményét, fogadja be, s raktározza el, ha éppen megérintette.

Lehet, sőt biztos, hogy ebben az esetben, a dokumentumfilmek esetében a ha szócskára nagy hangsúlyt kell fektetni, nagyobbat, mint általában – bár igaz ez az egész filmiparra is. Mire gondolok? Empátiára, attitűdök átvételére, alkalmazására. Mert az a napnál is világosabb, hogy ezek a filmek akarnak a leginkább hatást gyakorolni ránk. Vannak drámák, melyektől könnycseppek lepik el az ember szemét, vannak vígjátékok, melyektől hatalmas szmájlikat (lásd: mosoly) dobunk, s vannak thrillerek, melyektől éppen a székünk karfája szokott kényelmetlenné válni. De ezek mind-mind alakítják, formálják a dokumentumfilmet, magát, stílusát, módszereit, jellemzőit. Még ha nem is közvetve, de közvetlenül bizonyosan. Lássuk be, egyre több és több dokumentarista jellegű film kölcsönöz, vesz át – ami nem egyenlő a lopással – más műfajtól kellékeket, jól bevált eszközöket, szkénákat. Hogy csak egy példát említsek, ami magától értetődő, s ami elhangzott a Társadalomkritika és kritikai értelmiség című konferencián Murai András szájából: jelen van a hollywoodi narratíva, meg a jó és rossz szerep is tisztán kirajzolódik egy-néhány dokumentumfilmben. Száz szó mint száz, követik a modern mozgóvilág újdonságait. Egyre növekszik a számuk, filmek is akarnak lenni, történeteket elmesélni, egyúttal „szórakoztatni” is, ami még határon belül mozog. Manapság alig lehet olyan filmet megemlíteni, ami a mesék kiinduló pontjául szolgáló jó és rossz kapcsolatát ne jelenítené meg legalább pár snitt, vágás erejéig. Nem is beszélve arról, amikor erre épül fel a történet, a cselekmény váza. Érezni lehet a párhuzamot tehát a filmek között, legyen szó bármilyen válfajáról akár, ami félre értés ne essék nem rossz húzás. Azonban mégis a sok-sok meséből már egy idő után elege van a nézőnek, s valami mást, valami újat akar.

Egyébként ez a „rossz” a dokumentumfilmeknél lehet egy vállalat, egy rendszer, egy ember, tényleg akárki, míg a „jó” egy kis ember, a társadalom, az emberiség. Bár van, amikor egyszerre vagyunk mind a kettők. Ilyen például a manapság igen csak trendivé vált környezetszennyezéssel, felmelegedéssel foglalkozó természeti „dokuk”, kvázi, mi okozzuk, de azért teszünk is ellene alapon. Visszatérve a mesei motívumok filmes ábrázolására, azért az leszögezhető, hogy az emberek, a nézők többsége még mindig igényli ezeket. Ez az, ami miatt érdemes, s lehet még – nem csak – dokumentumfilmeket rendezni. Egyszerűen az ember szereti átélni, beleélni magát annak az egy, vagy több ember helyzetébe. De kiváltképp igaz ez a hősökre, akik szupererővel bírnak, s akik egyedül mentik meg a világot a pusztulástól a legyőzhetetlennek tűnő, amúgy világuralomra törő zsarnok ellen. Továbbá azt is szereti, ha a fantáziáját egy kicsit megdolgoztatják fura álomvilággal, s alakokkal éppen. Ilyenkor kimozdul a négy fal árnyékából, s hátrahagyva a napi gondokat, problémákat merül el az utópia szagú, különös és abszurd univerzumban.

Arról van szó, röviden, hogy még mindig a mozgóképek uralkodnak felettünk, sőt, egyre nagyobb részt kapnak az életünkből, aminek vannak hátulütői természetesen. Például, túl sok mindent tanulunk meg filmekből, túlságosan is hatással vannak a kockák, jelenetek reánk. Lehet, minden változik körülöttünk, de mi nem. Hisz harmadszorra is megdöbbent arccal tekintjük, ahogy ledőlnek, összedőlnek kártyavár módjára az ikertornyok, ahogy az emberek nem hisznek a szemüknek, s ahogy az akkori amerikai elnök majdnem hogy keresztbe tett kézzel veszi tudomásul az esetet, s nem tesz ellene semmit. Ismerős képsorok ezek Michael Moore, a híres dokufilmrendező tollából, amit úgy neveznek: Fahrenheit 9/11. Ha pedig már szóba került az ő neve, akkor érdemes is kicsit róla, az ő szakmai eléggé hatásosnak bizonyuló fogásaival, eszközeivel foglalkozni pár soron keresztül, ahogy azt Murai András is megtette előadásában.

Michael Moore, többek között a Kóla, puska, sültkrumpli, a fentebb említett Fahrenheit 9/11 rendezője, hogy csak kettő ismertebbet emeljek ki a sok-sok nevével fémjelzett alkotások tengeréből. Annyi biztos, hogy az úriember mára már talán a legismertebb, legelfogadottabb név a szakmában. Olyan, aki nem riad meg semmitől, akit nem lehet meg és leállítani. Úgy vélem, nem állok túl messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy G. W. Bush, az amerikai ex-elnök leginkább képekben, szóban is egyaránt való ostorozása volt az, ami igazán híressé tette. Ugyanis az ex-elnök kormányzása alatt csak úgy születtek a dokumentumfilmjei, amiben természetesen Bush játszotta a rosszfiút. Akárhányszor is letett valamit az asztalra, mondott valamit, Moore-nak már nem is kellett több, és meglovagolta azt, mindegyúttal kihasználva a nép haragját, s csalódását az elnökkel szemben. Ezek a filmek elsősorban az amerikai polgároknak szóltak, szólnak, de azért a világ más táján is ugyanúgy beszéltek róla még hónapokkal is a premier után. Ha lehet ilyet mondani, akkor, a direktor úrnak kapóra jött G. W. Bush, akivel, aki által lépkedett, lépkedethetett feljebb és feljebb a ranglétrán. Ki tudja, ha ő nem lett volna, akkor ma is itt tartana Moore, ahol most van? A válasz nagyon egyszerű: igen. Miért? Mert az említett úriember nagyon ért ahhoz, amit „csinál”. Tudja, hogyan kell az emberekhez szólni, s ezt hogy teheti meg a leghatásosabban. Mindent kihasznál, belecsempész a műveibe,
azaz ki és megtanulta a filmiskola csínját és bínját.

Kezdve azzal, hogy „nevén nevezi” a bűnöst, a bűnösöket, azaz nem hallgat el semmit a néző elől. Folytatva azzal, hogy ő is odaáll a kamera elé, nem bújik el mögé, azaz vállalja magát, arcát mindegyúttal. Persze, ezt nem csak ő teszi meg, de a kamera kereszttűzében való narrálásban is ott volt az elsők között, akik valamiféle támpontot adtak, adnak a fiatalabb tanonc generációnak. S lezárva azzal, hogy a képi manipulációt sikeresen alkalmazva tud mély és drámai érzelmeket kifacsarni az emberekből, az emberek szívéből. Ami még kimaradt ebből a már-már hibátlan repertoárból, az a hitelesség elve. Talán ez az, amit az összes kellék közül, a legnehezebb megadni néző számára. Moore azonban képekkel-hangokkal, ergó minél több vizuális plusszal próbálja ezt az üres lyukat betömni, amennyire csak tudja, amennyire csak sikerül neki. De persze nem kell félteni, se őt, se a többi direktort, mert tudják azt jól, hogy a hitelesség az prioritást élvez minden mással szemben. Hisz milyen dokumentumfilm az, ami nem tud „száraz” tényeket az arcunkba tolni, s a költői kérdéseinkre választ adni? Vagy ez nem is olyan egyszerű már…

Napjainkban, nem csak akkor hiszünk el valamit, ha látjuk, ha olvasunk róla egy bulvárújságban, hanem, hogyha, azt alátámasszák nekünk érvekkel. Így, a dokufilm készítőinek is fel kell kötniük, meg kell húzniuk azt a bizonyost, mert a mai kor embere inkább hitetlen, mint sem mindent „megkajáló” kategóriába tartozik. Talán ezért is van az, fordulhat elő, hogy egy-egy esemény, lásd 9/11 mennyi dokumentumfilmet tud a világra hozni. Például, a bekezdés elején előhozott Moore alkotás mellett még a Painful Deceptions is a szeptember 11-ei tragédiával foglalkozott, valamint a 911 Mysteries is. Ezt az utóbbi kettőt már csak azért volt érdemes kiemelni, mert a Painful Deceptions miatt készült, készülhetett el egyáltalán a 911 Mysteries. Amelynek készítőjét feldühítették a nap mint nap címlapra kerülő és dokufilmekben is megjelenő összeesküvés elméletek, ezért döntött úgy, hogy kővel dob vissza, kenyér helyett. Ebben – a véleményem szerint igen csak jóra sikeredett – filmben azt próbálják elhitetni velünk, több mint kevesebb sikerrel, hogy nem a gépek becsapódásai és azt követő tüzek miatt dőltek össze az ikertornyok, ahogy azt a korábbi és említett dokufilmek is állítják éppen. A pro és kontra, egyfajta következő fejezet lehet, lehetne a műfajban, hisz amíg világ a világ mindig lesznek ellenvélemények, ellentáborok, akik másképp, másként gondolkodnak, egy valamiről, egy adott képkockáról, jelenetről, bármiről. Azonban, a hitelesség ilyenkor egy fabatkát sem ér. Ugyanis a két dokumentumfilm közül valamelyik ferdít, hazudik, nem mond igazat – egyúttal becsapva a nézőket, s talán még saját magát is. Hogy kinek van igaza? Melyiknek hiszek én? Vajon ez is csak csupa szemfényvesztés, hazugság, mind sok minden más az életben? Valószínűleg ennyire nem borzalmas a helyzet, de Moore is megkérdőjelezhető, hiszen a korábbi amerikai elnök iránt érzett ellenszenve, elfogulttá tette, s minden mozdulatával, zsigerével azon volt, hogy megmutassa a népnek a rossz oldalát. Félre értés ne essék, nem áll szándékomban ennek az ellenkezőjét állítani, de abban is van igazság, hogy a dokufilm készítőnek pártatlannak, kívülállónak kell lennie, minden esetben. Minden esetben, mert csak ekkor tud pontos, s hiteles képet adni, nem pedig részrehajlóan sokszor.

Bár sokan sokféleképpen ítélik meg ezeket a produktumokat, de egy biztos valamennyire propaganda filmekkel is van dolgunk, amikor dokumentumfilmekről beszélünk. Elég nagy értéke van ennek, a reklámnak, a hirdetésnek, a hangulatkeltésnek. Ez utóbbira a legjobb példa – szerintem, a Szíven szúrt ország című magyar doksi, hogy egy kicsit hazai vizekre is evezzek, ami M. Cozma, a veszprémi kézilabdázó meggyilkolását próbálja leírni, s bemutatni nekünk. Hangsúlyoznám: próbálja, mert a film gyors leforgatása, fikcióra való felépítése, csak az akkor amúgy se békés hangulatot paprikázta fel még jobban. Egyszerűen a Szíven szúrt országra, az akkori állapotok között semmi, de semmi szükség nem volt. Csak hangulatkeltés céljából jött, jöhetett létre, hiszen dokumentumfilmként se állja meg a helyét igazán. Pedig, évekkel később, talán már tiszta vizet öntve a pohárba, egy sokkal tanulságosabb, érettebb filmet lehetett volna megalkotni, amelyre mindenki felnézett volna…

Amit még nem lehet elfelejteni, nem csak M. Moore neve kapcsán, hanem a dokumentumfilmekkel kapcsolatban is, hogy a történet, a forgatókönyv ma már sokkal vaskosabb, mint régen volt. Vannak, természetesen interjúk, jelenségeket írnak le, de a dokufilmesek ráéreztek arra, hogy még ennél is jobban meg lehet fogni, meg lehet ragadni a nézőt – más eszközökkel. Ez pedig a történet, a sztori, a cselekmény. Magyarán egy vázat adni ennek a filmnek, mint akármilyen, akármelyik másiknak. Szereplőket hozzárendelni, akik nem színészek, hanem emberek, akik magukat alakítják, saját történeteket mondanak el. Nem egy szálon futó a pontból b pontba érkező, lineáris történetvezetésre van szükség, s igény a mai kor emberének, hanem több szálon futó, több életet, sorsot bemutatóra. Így lett a dokumentumfilmekből film, ami nem teljesen ugyanazt a szórakozást, de mégis élményeket (negatívat) foglal magában. Egyszerre múlt, jelen és jövő. De vajon hol tart a magyar dokumentumfilm?

Bár kis hazánkban is egyre több és több dokumentumfilm születik meg, azonban ezek közül csak pár jut el az emberek fülébe, az emberek szeme elé. Manapság, a XXI. században már nem divat dokumentumfilmet adni a tévében, vagy ha igen, akkor is csak a késői órákban éppenséggel. Már-már felfoghatatlan, hogy miért teszik ezt az ifjú, lelkes, bátor rendezőkkel, akik között biztosan akad egy-egy csiszolatlan gyémánt is. Mi sem jobb bizonyíték erre a más-más nemzetközi, külföldi filmfesztiválokra való meghívások, s eljutások a nagyok világába. Amíg itthon nem nagyon értékelik még ezeket az amatőr lelkes próbálkozásokat, egyfajta szárnybontogatásokat, addig külföldön sokkal inkább. Már a tévében való kései, késői sugárzás is több mint fejvakarásra való bosszúságot jelent, s ez még mind semmi, hisz a szélesvásznon is keveset szerepel a dokufilmes. Pedig-pedig majd minden héten eljut egy magyar film a mozikba, azonban ezek sajnos az igénytelenebb, kommerszebb, rétegfilmekből kerülnek ki, amelyekről, mint tudni, nem nagyon érik el céljukat a legtöbb esetben. Ám mégis, mindezek ellenére születik meg újabbnál-újabb, jobbnál-jobb (?) dokumentumfilm, azaz a műfajt, a stílust, módszert nem kell temetni, s én sem azért jöttem ide…

Lehet, nem emlékszünk rá, vagy nem tudjuk, de a magyar dokumentumfilm, mint annyi minden más is, híres volt régen, nagyon régen. A 70-es évektől datálható igazán ez a fejlődés, amikor kialakult egy sajátos elképzelés a rendezőkben a dokufilmeket illetően. Ettől a pillanattól fogva pedig nem volt megállás, egymásután gördültek le a szalagról a filmek, a történelmi dokumentumfilmek főként. Ezek szépen is mutattak az akkori ember szemében, szemének, manapság azonban ennek nincs sok keresnivalója a mozivásznon. Bár az nem kétséges, hogy Magyarország az egyik olyan ország, akinek történelméből sok-sok ilyen dokumentumfilmet lehetne elkészíteni, azonban a mai kor emberének biztos, hogy van jobb dolga, mint keseregni, sírni azon, ami már elmúlt. Hogy milyen jó is volt régen. S eleve a magyar filmiparral az a legalapvetőbb probléma, hogy nem tud kitörni ebből a parasztos, vasutas, falusias szerepből, kvázi arra támaszkodik görcsösen, ami már megtörtént. Érezhetően a rendszerváltás volt egy ilyen határvonal, ami után az embereket már hidegen hagyta, nem érdekelte a tegnap. Azért vannak lelkes, s jónak nevezhető dokumentumfilmjeink is ebből az időből, például az Ózd sorozat, vagy Murai András által is említett Videoton sztori. De azt ő sem felejtette ki előadásából, hogy előre kell nézni, mert a már említett önbizalommal és ötletekkel teli fiatal direktor nemzedék már azt adja, azt nyújtja, amire tényleg a kor emberének szüksége lehet. S igaz, hogy a régi témáktól való elszakadás még most sem mindig megy sallangmentesen, azonban dicsérendő, becsületére valljon a készítőknek, hogy az új, modern csomagolással sokkal könnyebben fogyaszthatóvá teszik a számunkra. A 2004-es Új Eldorádó vagy a Fekete doboz is egy-egy a sok ígéretes rendező alkotásai közül, de a Fideszes zsidó kezdetű, valamint borzasztó hosszú címmel rendelkező Hajdú Eszter által dirigált dokumentumfilm volt az legutóbb, ami inkább felkavarta az állóvizet, már amennyire azt lehet Magyarországon éppen. A rendezőnő is kikacsintva a nemzetközi trendekre, majd alkalmazva azokat (interjúk, több sors, azok összekötése) tudott, sikerült neki egy igazán érett és modern dokumentumfilmet leraknia a tucatfilmekkel teli asztalra. Bár arról sem szabad megfeledkezni, hogy az ő filmjében is tetten érhetőek a klisék, a hatásvadász jelenetek, propaganda eszközök, de ezzel együtt hozott új színt a szürke magyar filmes hétköznapokba.

Azt, hogy a magyar dokumentumfilm megint szép lesz régi nagy híréhez, azt se én, se más nem tudja itt és most (előre) megválaszolni, de az biztos, hogy valami elindult, jó irányba, s előre. Mindenképp biztató, már-már történelmi jelentőségű, hogy végre előrelépünk, nem pedig kettőt hátra, ahogy az már csak pesszimistán és kritikusan is lenni szokott.
Külföldön, ezzel szemben, egyre inkább elfogadottabb, hogy nem csak a dokumentumfilmek kölcsönöznek a játékfilmektől elemeket, hanem fordítva is lejátszódik ez, nem is akárhogy. Habár ezek többsége, úgy nevezett áldokus szálak formájában (lásd: interjú, híradó bevágás) történnek meg, de helyenként nagyot tudnak dobni a filmen, annak megítélésén, s történetén. Az utóbbi időben, éppen, a District 9 sci-fi volt az, ami nagyon ügyesen látta és ragadta meg a dokumentumfilm sajátosságait, jellemvonásait. Hisz, akkora áldoku csomaggal szolgált, hogy az embernek jóformán eszébe se jut nézés közben kételkedni a látottakon. Nagyon hitelesnek akar látszódni, s nem csak akar, mert sikerül is neki, mindenféle erőlködés nélkül. Az első képkockától az utolsóig interjú foszlányokkal, s híradós szkénákkal van tele, olyanokkal, amikből sokkal több információ derül ki, s amik egy percre sem zavarják meg a cselekményt, annak kifogástalan menetét, működését. Elhiszed azt, ami látsz egyszerűen. S nem utolsó sorban még óriási társadalomkritikával is él, ezzel görbe tükröt állítva elénk, a társadalom, az emberek felé. Újra előjönnek az ember hatalom megszerzésére és mások (idegenek) leigázására irányuló vágyai, ami pedig már egy külön bekezdést is megérne, az az ember idegenekkel való bánásmódja, kihasználása, megaláztatása. Valamint az egymás iránt érzett csúf, rút és hamis érzelmek is színre kerülnek, kvázi a régi jó barátok egyik pillanatról a másikra esküdt ellenségek lesznek. Egy ember idegenné válását, alakulását követhetjük nyomon, miközben mindenki csak a pénzt, s a fegyvereket látja benne.

Ahogy arra már utaltam többször is írásom során, a dokufilmek száma nő, s egyre változatosabb lesz a paletta, sokkal színesebb, mint korábban volt. Abban pedig Murai András is egyetértett, hogy a műfajt nehéz vagy inkább egyre nehezebb lesz behatárolni. Sok minden eltűnt, sok minden új eszköz került a gépezetbe, így ma már összemosódnak egy filmben belül is a műfajok, mintha csak egy tipikusan indiai filmet, masalat néznék – teszem hozzá példaként. De arra kérdésre pedig, hogy félteni kell-e, kéne a dokumentumfilmeket a jövőben, arra a választ egy bizonyos Leonardo DiCaprio, híres színész adja meg. Tudniillik, dokumentumfilm készítésre (lásd: globális felmelegedés, környezetszennyezés téma) adta a fejét a sokak által kedvelt babaarcú férfi, ami jól mutatja, hogy van kedv, s van benne profit is, ami nem utolsó szempont, hogy ezt se hagyjam ki, itt a végére. Azonban a következő, hosszú-hosszú soraimat lezáró kérdés, már maradjon meg költői szinten az utókornak: vajon hányan kezdtek el zöldebben élni DiCaprio rémisztő szavainak, képeinek hatására? Vagy csak a nézettség számít ebben az esetben is? Hagyok időt gondolkodni…

Kategória:Kritika, film