Ma a világon nincs még egy olyan zenemágus, mint Ludovico Einaudi. Komolyan. Olyan konstans és abszolút nyugalmat tud árasztani az akkordjaival, hogy a bánatom rögtön lomtárba száll és törlödik azon perc nyomban. Egy nagy játékosról szól itt a fáma, akinek stílussága megkérdőjelezhetetlen, s akinek kezei sorra nyitja meg a kapukat, a más dimenziókat az ember előtt, s az emberben. Ha eddig nem volt meg, akkor egy kortárs zongorafenomén ő, aki képes feltárni új érzéseket, felfedezni új helyeket, és megnyitni új világokat.
Egyszerűen kiragadja az embert az e világból, felemeli, s ott tartja, nem ereszti el. Nem hagyja, hogy lezuhanjon, hogy csak egy másodpercre is felébredjen ebből, ebből az álomból. Olykor tényleg szárnyalunk vele, azonban az se csoda, ha már könnyeink csordulnak ki a csatornából. Megkockáztatom, egy elalváshoz is ideális választás lehet, de ha csak a bú/bánat elűzésére akarjuk megtalálni a lehető leggyorsabb és könnyebb alternatívát, akkor vele biztosan számolni kell. Bármely pillanatban tud segíteni, mindenhol s mindenkor jól jön belőle egy kicsi. Kvázi megvan a szórás, tessék rászokni, függővé válni, mert erre és ezért érdemes.
Egyébként filmzenékben is jártas az olasz úriember, de nekem konkrétan ez a zene volt az első, a szerelem kezdete. A hideg is kiráz tőle a mai napig. Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy a videóval együtt maximális a hatás. Csomó replay után is megunhatatlan, megfizethetetlen varázslat. De nem csak ez, hanem az egész eddigi munkássága előtt le a kalappal, igen. Jöhet a tapscunami, a meghajlás, a visszatapsolás, s az újrajátszás. Azonban elég a dicsérő szavakból ugye. Beszéljenek a tények:
Kategória:Képkockák, Random, Zene, Ludovico Einaudi, nyugalom, zene
{dumaparty}