Az ismerős, hogy csak beszélünk valamiről, valami rossz tényezőről, értékről, folyamatról, de aztán nem teszünk ellene semmit. Mondom: csak beszélünk róla, pedig, a szavak nem gyógyítják be a sebeket, nem változtatják meg a múltat, a jelent, de még a jövőt sem éppen. Vagyis ez így nem teljesen igaz, de mégis mi értelme annak, amikor sok nagy egoval rendelkezőt egy konferenciának hívott valami erejéig összehívjuk, hogy ott unott pofával olvassák fel a nagy büdös semmit, perceken keresztül… hát vajon mi értelme?
Hisz, van, aki álomvilágban él, van, aki meg csak az antiéletre esküszik. De egy a közös biztos: mindenki sír, bánkódik, és akadnak mindentudók is, akik mindenre tudják a választ. Igen, tudják a választ. A hiba csak az, hogy elméletben, s nem a gyakorlatban. Ott ül, olvas, magyarázza a megmagyarázhatatlant, ír könyveket, ám mégis amikor a tettek mezejére kell lépnie akkor egyszerűen kudarcot vall. Kritizálni persze képes. Különösen a negatív kritikák cunamijával áraszt el állandóan, mert könnyebb a rosszat meglátni valamiben/valakiben, mint a jót.
A magyar nép pedig ehhez a síráshoz, önsanyargatáshoz partner teljes mértékben. De még milyen, kérem szépen? A világvége, a borzalmas már-már poszt-apokaliptikus utópia vagy csak a jelen siralmas helyzete is egyre beljebb és beljebb szúrja a tőrt a szívünkbe, amihez mi egyszerűen asszisztálunk. Nem teszünk semmit, megadjunk magunkat, mielőtt az igazi csata, küzdelem kezdetét venné. A fehér zászló ott lobog a szélben, az ellen rajtunk nevet, a big globalizációs értelmiségi társadalmunkon, amibe semmi értelem nem szorult. Még annyi sem, hogy egy konferenciára normálisan felkészüljünk, ahogy az elvárható a többség számára. Majd negyven percen keresztül olvassuk fel a cifrábbnál-cifrább, kvázi érthetetlennél-érthetetlenebb szavakat, mondatokat, sorokat. Kérdem én: ez lenne az értelmiség akkor, mert ha igen, inkább nem kérek belőle…
Azt is mondom, jó nekem a maradék, a morzsa ebből a hatalmas tortából. Inkább maradok egyszerű ember, mint nagy és általában hibás gondolatokkal teletűzdelt értelmiségi, akiből csak úgy árad a depresszív üzenet meg az érthetetlen sóder literszámra. Megmaradok annak, ami vagyok, csak annak. Nem fogok más kedvéért megváltozni, vagy páli fordulatot venni, ha a szél éppen másfele fújna, mint azt négy évvel azelőtt tette. Persze, a nagybetűs társadalom azért integrálódik, kicsi a naggyal, okos a kevésbé okossal meg ilyenek, de hiába, mert a cukormáz mögött ez nem egészen működik. Lehet, sőt biztos, hogy az íróasztalnál ebben nem volt hiba, de tessék csak kiállni, odamenni, megismerni másokat, s utána nagy és giccses tervekkel, ideákkal dobálózni. A lét a tét, kérem szépen, ahol ezeknek a megvalósíthatatlan álmoknak alapvetően nincs helyük.
A Szeretném című elmélkedésben is említettem, hogy fel kéne már ébredni. S itt a példa: ez a konferencia. A szirupos beszélgetések, mesélések, apró kissek, óriási szmájlik semmit és senkit nem változtatnak meg. Csak néha történik verbális küzdelem, akkor is iksz ikszként, ipszilon ipszilonként fogja lehunyni a szemét még aznap, miután a birkákat végigvitte hosszas számolások után. Mert nincs is másról szó, csak arról, hogy mindenki elmondja a saját kis meséjét, a többi meg ha éppen nem alszik be rajta hatalmas horkolások közepette, akkor még pár kérdéssel hozzászól, mintha értené vagy érdekelné igazán a dolog. Ennyi. Csak ennyi?
Az egészben amúgy a legdühítőbb, hogy a pro és kontra csak kevés esetben jelenik meg, fedezhető fel, s amikor éppen igen, akkor is teljesen értelmetlen és erőltetett szagú az egész. Egymást meggyőzni képtelenség, a két fél csak a saját igazát hangoztatva vág a másik szavába, mintha éppen egy sör mellett vitatnák meg a hétvégi focis eredményeket. S akkor a csúsztatásokról nem is beszéltem meg a gyenge, már-már többen mennek ki, mint jönnek be előadásokról sem…
Ami azonban tényleg felteszi az i-re a pontot, az az, hogy a nagy értelmiségi fejek, akik látszólag nem nagyon kóstoltak bele a munkába, s a való világba (mert akkor tutira nem beszélne akkora sületlenséget, mint amit ott megtett komolyra fordítva), azok akarják megmondani a frankót. Ezek akarnak olyan változtatásokat meghozni, amelyeket alapból elutasít bárki, akinek egy csöppnyi kis sütnivalója van nyakon felül. Nem élnek ott, nem élik át, nem látják át, nem tudják milyenek az igazi farkastörvényekkel megáldott szürke hétköznapjaink. Látnak valamit a tévébe, hallanak valamit a rádióba, aztán kigondolnak valami szépet, s csillogót, amiről halványlila gőzük sincs. Behunyják a szemüket, a fény elvakítja őket. A fény meg jelen esetben a sötétséget jelenti. De könyörgöm, ne akarjanak már olyan felett pálcát törni, amit nem ismernek!
Zamatos, édesebbnél – édesebb monológok. Gyászos, a feketébbnél – feketébb társadalomkritikák. Súlytalan, okoskodó, egymást is alulértékelő értelmiségiek. Hát ez vagyok én, s ezt kell hallgatnom, látnom órákon keresztül? Bár végülis, ha azt nézem, felolvasni és nagyokat füllenteni én is tudok, a pogácsa meg a kávé mindig jól jön, aztán aludni is lehet, valamint a remegő kezek plusz béna diák sem akadályok ebben az esetben… szóval akár még ez is bejöhet, mint a jackpot megnyerése valamikor. De mégse kívánom ezt, csak a hátam közepére legfeljebb. Itt a vége, fuss el végre.
Kategória:Megtörtént, minekvan
{dumaparty}