Foster the People – Torches

Ha emlékeztek rá, miért ne, akkor tudjátok jól, hogy egyszer már körberajongtam ezeket a fiúkat, de nagyon. Akkor a nyári lekvárhoz hasonlítottam őket, igaz, az ipodomat tettem rájuk, igaz, és képtelen voltam rosszat mondani mindarról, amit addig összezenéltek hárman-négyen, ott LA-ben egy ep erejéig. Most azonban, hogy elfogytak a napok, s már a centikből se lehet többet vágni, az új mgmtként számon tartott banda Torches nevezetű debütkorongja egyenesen, már-már szisztematikusan a fülembe landolt.

Kategória:Zene, pársoros, zene

Adj hitet

Kifacsart remények, egyre távolodó illúziók. Önállótlan percek, elvett jövőképek. Megsemmisült álmok, gondterhelt éjszakák. Sötét tónusok, figyelő szemek. Megterhelő vallomások, élettelen képességek. Keserű pirulák, befagyott csontok. Szüntelen cseppek, megtört lelkek. Üres tekintetek, rizikós léptek. Csökkenő alternatívák, fojtogató rémálmok. Visszatérő keretek, adakozó emberek. Feszült napok, súlyos emelések. Guruló kerekek, visszaszállingózó mozdulatok. Apró jelek, hitetlen ígéretek. Éretlen gyümölcsök, meghiúsult kívánságok. Vigyázó elemek, nyeretlen szelvények. Folytonos harcok, be nem fejezett életek…

Kategória:Elmélkedés, Megtörtént, Random, hit, pársoros, remény, szókátrány

Korlátlanul

Az van, hogy amíg teszik alád a kereket, addig különösebben nincs is miért (minek) ötletelned a holnapról. Megvan benned a biztonság faktor, konstans tempóban forog körülötted a mókuskerék, s még a setét démonok arcai se néznek farkasszemet veled – egy álom képében.

Nincs is ellened, egy másik éned, aki szembeszállhatna veled, de még stop táblád sincs kilométerekre, ami lefékezne, megállítana egy kicsit a rohanásban. Legyőzhetetlen vagy, megfélemlíthetetlen; a magabiztosság feneketlen mámorában lubickolsz.

Pusztán a napi rutinnak élve kíséred utadat. Itt már nem hagysz idegen gondolatokat beültetni a fejedbe, s a másvilágot is darabjaira szakítod szét. Keresztbe tett kezekkel hátradőlve habzsolsz nagykanállal, s mutatsz egyezményes jelet mindennek és mindenkinek.

A lét táncparkettjén is csak a rizikómentes sasszéid követik le egymást, s a sarokbeli pókhálók összefonódására sem reagálsz kirívóan. Határtalan szárnyalásod a béke szigetére kalauzol, ahol aztán minden úgy van, történik, ahogy annak lennie kell, s ahogy azt te szeretnéd.

De már nem sokáig, már nem sokáig…

Kategória:Elmélkedés, Megtörtént, biztonság, határtalanság, legyőzhetetlenség, pársoros

Fiatalság bolondság

Amikor én fiatal voltam, akkor még nem volt tiniláz: nem voltak kiszívom a véred típusú vámpírok, szemüveges varázsló csodagyerekek, ugrabugráló musical tanoncok meg hellokittyk éppen minden utcasarkon, a csapból is folyva. Cupcup. Egyszerűen más volt az élet, de nem egészen más. Hisz, mi is voltunk kamaszok, olykor lázadoztunk, olykor meg verbálisan szidalmaztak, idézem: akkora pofont kapsz, hogy a fal adja másikat. Mi is megtanultunk élni, szeretni, örülni, bánkódni, sírni, és valahova tartozni, egy közösséget alkotni, mint manapság. Voltak nekünk is kedvenc élményforrásaink, elég csupán a kultmesékre, filmekre, zenékre gondolni, és máris összeáll a kép. A különbség csak annyi, hogy akkor még nem lehetett senkit megjelölni, blognaplóba posztokon keresztül a depis élményekről vallani vagy követni másokat, olyanokat, akik nem az utca másik oldalán laknak, hanem baromi messze és még annál is messzebb éppen. Még nem lehetett, de nagyon nem is sírom miatta, nem is sírom vissza, előre…

A második ikszet jócskán elhagyva, érettebb fejjel, már-már túlzó gyermeki kíváncsisággal a hátam mögött nem szívesen képzelem el az életemet tíz valahány évesen, éppen ma délután, amint éppen a hsm-t nézem meg századszorra, vagy az alkonyatot olvasom el negyedszerre. Persze vannak dolgok, amikbe azért jó lett volna manapság is aktívan részt venni, de ezekből kevesebb van inkább. Mert az ősök állandó szemei ott vannak minden egyes pillanatban a saját útját kereső fiatalon, mert a tömeg, a nép mindannyiszor megtalálja őt, őket, nem szép szavakkal. Egy olyan korosztályról van szó, egy olyan rétegről, akik picit az eddig megszokotthoz képest harsányabban, hangosabban, akár a virtuális tér, akár az öltözködés segítségével tudnak véleményeket alkotni, s szemtelenül meg is teszik. Korán felnőnek, túl korán, s nem igazán lehet őket irányítani, befolyásolni akár. Mert a mai tini (tinédzser, na) már mindent tud, vagyis ő azt hiszi, miközben hordja haza a rosszabbnál-rosszabb jegyeket. Tanulni nem menő, csak egyest írni meg tanárt szívatni. Félve kérdezem meg, hova tűnt a tisztelet (mások iránt) egyszerűen? Kizárólag emoskodás, az antiélet, a depizés megy felsőfokon. De akkor ki nevet, s kinek van jókedve egyáltalán, ha mindenki meg akar halni.

Emlékszem, az én időmben még a kilences, s tízes lefekvés volt kötelező napi szinten, tehát a private gold kimaradt a nézésből. Ma meg egyszerűen mindenkinek van barátja, barátnője, már ha éppen nem akarnak meghalni a következő pillanatban. Ez is sikk dolog lett, amibe persze nincs semmi rossz, csak azért a gyereknek van gyereke kombó elég abszurdnak tűnik, még ha ezen a mai világban már nem is kell annyira csodálkozni. Aztán ott a káromkodás, ami azért nem annyira új, a szakzsargon ilyen hieroglifa dolog, amit megérteni képtelenség, s az élvezetek széles tárának kihasználása, szippatantva, trinkülve, beszedve éppen. Nem akarok, s nem is az volt a célom, hogy itt általánosítsak, tárgyiasítsam ezt a réteget, korosztályt, de egyszerűen az igazság ennyire szembetűnő, meg irreálisan reális, kérem. Vagy nem így van?  

Konklúzió: a világ változik egyszerűen. Az persze megint más kérdés, hogy miattunk teszi- e ezt elsősorban, vagy értünk akár?

Kategória:Töprengés, pársoros

Csapó indul

A szubjektív montázs nem más, mint az univerzum egy apró kis lakójának rövid-hosszú megemlékezései, bejegyzései – egy blog formájában. Olykor saját életéből merítve, olykor pedig a látott, halott, olvasott pozitív és negatív élményeket kritikusan meglovagolva értekezik, akár mesél, ahogy azt mindig is szerette volna. Az őt körülvevő széles világ az, ami formálja állandóan. A képlete egyszerű: nyitott szemmel járva, füleket hegyezve, mindig a lába elé nézve fogadja nagy örömmel az élet apró rezdüléseit, nagy kihívásait. Természetesen ő az alkotó (a vágó), aki írja a forgatókönyvet, aki zenével látja el, szubjektíven.

Mosolyog, nevet, szomorkodik, dühös mindaz ellen, amit a gép dob neki ebben a kusza, soha véget nem érő, több szállal megáldott és csattanoktól sem mentes létben. Hiába dob például hatost vagy egyest a kockával, mert ez nem egy játék, itt minden egyes nap után újabb és újabb következik, ahol a kettesek, hármasok is gyakran előfordulnak. Nincs tökéletes nap, nincs elcseszett nap, csak olyan, amilyennek mi akarjuk (látni) éppen. Nem csak rajtunk múlik, de leginkább rajtunk. Na kérem, valahonnan innen veszi kezdetét ez a szubjektív montázs. Csapó indul.

by ezec

Kategória:Elmélkedés, pársoros