szub[montázs]

{életmorzsákkal teli karcolatokban gazdag szószakértő}

Egy ember tragédiája

Bevallom férfiasan: színikritika szűz vagyok. Cserkészbecsszó. Nem írtam én olyat soha, de soha, s még azt se tudom, hogy az milyen az. Nem láttam, nem olvastam róla egy fecnire valót se, a formai & tartalmi követelményeiről dunsztom sincs, sőt, a felépítése, a szerkezete is maga a homály előttem. De, de, mint egy, a végletekig küzdő-bízakodó ember prototípusából, most itt, sorokat kerítek arra, hogy írásban beszámoljak nektek egyről, egy olyanról, ami az utóbbi időben megvolt nekem, személyre szabottan.

Úgy hiszem, a cím már elég árulkodó. Ez, a darab, Az ember tragédiája, aminek előadásán volt szerencsém jelen lenni. És amiről itt majd szabad szájúan, jól megmondóan fogok karcolni nektek. Ami biztos, pro és kontrahegyekből nem lesz hiány, lehúzásra meg számítsatok igen, de nem csak azért jöttem, jöttem amatőr zsurnalisztát játszani. Jobban szeretnék egy általánostól a specifikus nyomvonalon haladó ánblok képet adni mindarról, ami színről-színre ment végbe a szemem előtt órákon át, s keresztül. De többet egy szót se, innen már a tragédia legyen veled!

Madách Imre megírta, Jordán Tamás meg rendezte. A helyszín: Szombathely, azon belül is a Weörös Sándor színház. Órámra tekintek, este nyolc múlt már, emberek gyülekeznek. Nagyon kiöltözöttek, kicsit izgatottak. Körbenézek, érezni a levegőben az újdonság fuvallatát. Egy új épület, egy új darab, premier előtt, hát nem csoda, hogy az ajtók nyitására vár minden egyes és kettes – női és férfi, fiatal és öreg – szempár. Lassan megtelik az előtér. A kabátok is megtalálják méltó helyüket, és a piszoárt is útba ejtik seregszámra. Néhányuk nem találja, más rossz házszámon kopogtat, de szerencsére az ügyesbajos dolgokra előbb-utóbb mindenhol pont kerül. Bár rá is érünk, teszem hozzá, halkan.

Ugyanis, a tervezetthez képest, már egy órája csúszik a tragédia, ami hogyismondjam tragédia. Mert várakozni nem menő, de várakoztatni igen nagyon nem szép dolog, ahogy azt anyukám mondotta’ volt sokszor. De hiszünk a mézesmadzagban, így minden álló, várakozó, vigyázbaálló másodpercünket a minél jobb és szebb produktum glóriája alatt töltjük el. Szemezgetünk egymással, pontozgatjuk a másikat, valamint figyeljük, ahogy meleg kézfogások, s apró kisszek cserélnek térfeleket. Hát hova kerültem, és mikor kezdődik már? Szemlélek jobbra-balra, fel és le, számolom össze az embereket, amikor szólnak menni kéne. Odanézek, és tényleg, látom ahogy emberek tűnnek el az ajtók előtt és mögött.

Szívem percenkénti verése megduplázódik, a reszkető lábaim alól elfogy a talaj, a tenyeremet dörzsölöm, mellékcselekvések hadát végzem el magamon, amint megközelítem az ajtót, ami elválasztja tőlem a kánaánt. Persze megnyugtatok mindenkit ilyenről szó se volt. Írói túlzásokba estem, bizonyára, én kérek elnézést. Jelen esetben, jelen esetemben az izgatottságot, a gyermeki kíváncsiság váltotta fel. Ez eredeztethető a színház és én, én és színház közti keszekusza kapcsolatról, amiről nem is ejtenék nagyon karaktereket. Sokkal szívesebben beszélek arról, ami ért az utolsó sor adományos (?!) székének elfoglalása után pár perccel.

Jordán Tamás lépett a színpadra, elnézést kért a csúszásért, a várakoztatásért, majd annak miértjére is rávilágított. Kisebb gúnnyal élve mondhatnánk: magyarázta a bizonyítványt jó előre. De ez nem igaz, kikéretik maguknak (nem magunknak), hisz a technika ördöge viccelte meg őket, ami miatt nem tudtak néhány színt nem hogy tökélyre, de semmilyenre se fejleszteni. Csak megmaradtak azok zöldnek, zöld színűnek. Megmagyarázta, bár szent meggyőződésem, hogy akkor senki sem értette mire számíthat majd, csak várta a kezdést, hogy a függöny emelkedjen fel fel és fel. Hát elkezdődött. Lássuk.

JT és társulata nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy a magyar drámairodalom egyik legjelentősebb képviselőjét álmodja és festi le a színpadra, nyitányaként. Azt, amit sokan, sokféleképpen adaptáltak már a teátrumok világába. Voltak, akik grandiózusra vették a figurát, nagyban gondolkodtak, mások éppen ellenkezőleg, nem mertek oly belenyúlni és hagyományosan, egyszerűen osztották meg színpadias keretek között Madách kultsorait. A mostani team, a Weörös Sándor féle, valahol a kettő között próbált meg utat találni, amolyan arany középútra lelni. De vajon bejött a számításuk? Nemsokára ez is kiderül.

A legelső infoktól kezdve tudvalevő volt az, hogy JT nem akar majd biztosra menni, s nem fog valami átlagszintre korlátozódó, konvencionális darabot elénk rakni. Az ő háttéranyagával, szakértelmével, tudásával erre vajmi kevés lett volna a lehetősége. Be is látta, hogy ma már nem elég az egyszerű csomagolás, annál bizony több kell, sokkal több. Ahhoz, hogy a sztereotípiákból ki és felnőjön a színház imázsa, ahhoz, hogy életképes maradjon a mai versenyhelyzetben, pluszt kell szolgáltatni a nézőközönsége felé. Olyat kell és szükséges adni, ami nem lerágott csont, ami nem klisé ilyen színházi berkekben.

Azaz nyitni kifelé, mások felé, a fiatalokhoz főként. Ehhez a kockuló generációhoz, akik gombamódra szaporodnak el a virtuális hálón. S pont, az egyre többeket beszippantó evilág miatt kell ma már mindent a szemnek és fülnek alárendelni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a háromdé térhódítása a mozikban. Azt mondom, a látvány lassan minden pénzt megér. Jobban hiszünk annak, többet tanulunk a képkockákból, mint az iskola falai között a tankönyvekből. Egy snitt képes nagyobb szinten berögzülni az elménkbe, mint az, amit elolvasunk tízszer is akár. Persze ez se mindenkire örökérvényű, de lehet ebben valami alternatíva, ha már itt is, ebben a darabban is ez köszönt vissza.

Jóllehet az megint más kérdés, hogy a megvalósításba helyenként biza hiba csúszott. Homokszem került a gépezetbe, s most nem a zöld hátérre asszociálok elsősorban. Nem arra, ami erősen werkfilm, hogyan készült filinget ültetett a darab menetébe, hanem a technikára, annak minőségére és milyenségére. Nem posztom pálcát törni az efféle munkálatokért felelős fejek felett, de néhány helyen csúnyán kilógott a lóláb. Magyarul, akadtak olyan színek, percek, amikor nem volt szép nézni mindazt, ami éppen lejátszódott a kivetítőn. Értem és elfogadom a színház alacsony „büdzséjét”, hogy nem lehet világklasszis szinten tolni a minőséget, de aki a téli színnél látott valamit kivetítetni, annak odaadom egy egész sportcsokimat. Komolyan.

Még ezen lovagolva tovább és előre, lehet velem van a baj, azzal, hogy a mozis múltam miatt magas a vizuális ingerküszöböm, rendben, de egyszerűen ami nem szép az nem szép, se nekem, se másnak. JT megpróbálta a filmélményt és a színházélményt egy tető, színdarab alá hozni, de ez inkább visszájára, balul sült el, véleményem szerint. Bár maga az ötlet nekem tetsző volt, s néhány helyen odáig voltam érte, de ezek eltörpültek a farkasordító hibák mellett. Apropó ötlet, megvalósítás, még nem volt szó konkrétan eddig a kivetítő szerepéről. Aki nem látta, annak csak úgy tudnám parasztiasan adagolni a látottakat, hogy a színpadon helyet kapott egy vászon, amire kivetítették az előre felvett jeleneteket, színeket.

Ennek a vászonnak mindig volt szerepe. Soha nem halványult, soha „nem kapcsolt ki”, mindig mutatott valamit, mindig történt valami esemény rajta. Miközben, azért a színpadon is csordogáltak vele párhuzamosan a dialogok, mentek-jöttek színészek. Lényegében a népet testesítette meg ez a fajta megoldás, akik vígan futkároztak ki és be vászon elé és mögé. Mert igen, előfordult az, nem egyszer, s nem kétszer, hogy a színpadon állok mentek a vászonra, s az se volt piskóta, ahogy a vászonból/ról léptek ki az emberek azzal, hogy megjelentek a vászon mögül. Persze itt az időzítésre is ügyelni kellett, eléggé. Arra, hogy aki elindult a vászonból ki vagy be az ne csússzon le a jelenetről. Ám így is akadtak bőszen hendikepek, lásd emberünk még a vászon mellett vesztegelt, amíg a vásznon már ott szerepelt premier plánba. Ez picit zavaró volt, olykor megmosolyogtató, de ezt tökéletesen megvalósítani hiba nélkül, azt hiszem maga lett volna csoda.

Na ilyen kisebb-nagyobb technikai malőrök mellett azért minden dicséretet megérdemelnek például a színészek. Derekasan helytálltak, nem égtek, füstöltek, hozták azt, ami megvagyon volt írva számukra. Ami döfi volt számomra, hogy a kémia inkább működött, mint sem. A mellékekről sokat nem nagyon érdemes beszélni, de a nagy hármasról szerencsére (vagy nem) van mit megejtenem. Kezdve a leggyengébb láncszemmel Ádámmal, a férfival, aki olykor túlzásba vitte szerepét. S ahelyett, hogy a férfit vitte volna színre, sokszor gyerekesen viselkedett, s ilyen szerepben mutatkozott meg előttünk. Egyetértek azokkal, akik nem látták meg benne a cél után kajtató, kereső embert, én se igazán. Ez mindenképpen feketepontja volt a darabnak.

Az is lehet persze, hogy Lucifer mellett nem tudott labdába rúgni. Hogyan, amikor az őt formáló színész (a neveket direkt kerülöm, bocs) lejátszotta, megette reggelire, ebédre, és vacsorára. Alakításával messze a darab egyik legnagyobb pozitívuma volt. Szavakkal le nem írható mennyire élvezhető, fogyasztható jutalomjátékkal ajándékozta meg a közönséget. Fürdött a neki írt szerepben, mintha csak rászabták volna tényleg. A trió utolsó figurájáról, a nőről sem szabad megfeledkezni, aki ugyancsak fontos láncszeme volt a darabnak, bár ádámnak sok volt, lucifernek kevés, alakításügyileg. Egyszerűen nem rajtuk múlt az, hogy most nem szuperlatívuszokba regélek itt és sorok óta.

Nem is a zenén – már ha ezt így nevezik színházszakszavakkal – nemnem. Hisz Luciferrel kéz a kézben karöltve érik meg a pénzemet, amit végülis nem költöttem e darabra. Olyan taktusokkal bíró audioorgiát csempész bele a színek elé, mögé, bele, amitől tényleg izgalmassá, már-már érdekessé válik az olykor unalmassá és vontatottá vált storyline. Mert ha itt tartunk, akkor unalompercekből nem volt hiány. Jóllehet órákban nem mérhető e passzív mód, azonban párszor beköszönt, bekopogtatott rendesen. Erre volt bizonyíték az állandó székben való mozgolódások sora, vagy telefonpötyögtetések a vörös fotelok árnyékában. A jó kezdés után viszonylag hamar elfogyott a lendület, a szünet meg jókor jött teszem hozzá. Azután meglepetésre újra összekapta magát a darab, de sok szín még így is giccsesre, sohavégetnemérőre sikeredett.

Aztán voltak olyanok, amelyek nem lettek túlhúzva vagy túlcifrázva, hanem konkrétan el lettek és most figyelj szúrva. Gondolok itt legalább az utolsó három-négy színre, amelyeknek éppen küldetésük lenne. Olyasmi, amitől az ember elfelejti a rosszat, hogy azt látva széppel/jóval intsen búcsút a darabnak vagy olyasmi, ami még rátesz egy lapáttal arra, mindarra, ami addig történt. De nem, az ember csak fogja fejét. Konkrétan az űr színe vállalhatatlanul mutatott így ebben a formában, de az utána következők az antarktiszi (említettem a semmilyen kivetítést) vagy a befejező színektől se lehetett elragadtatva a tisztelt nagyérdemű. Mi van még?

Akkor is és most is maradok abbéli megrögzött álláspontomnál, hogy kevés volt. Hiába JT (bár a kéz szimbólum, s a kivetítés se oly új keletű nála cöhh), a színészek igyekezete , mert a hatás, a nagy wow, bumm, elmaradt, számomra legalább is. Egy ponton lett volna rá a sansz, vártam is rá, hogy majd akkor dördülnek az ágyuk, de semmi sem történt. Valaki erre azt mondta, nekem inkább az íróval van bajom, mint sem a rendezéssel. Ez azonban nem ilyen egyszerű meglátásom szerint. Mert van egy könyv, amit elolvasol és megérint, elgondolkozol rajta; aztán ráhúznak egy darabot, ami meg a fenéért se akarja ugyanezt hatást kiváltani belőled. Nem benned van hiba, nem is a műben, azt hiszem innen már kitaláljátok kiben! Vagy teszem azt, nem olvastad el az adaptált művet, elfelejteted urambocsá akkor meg pláne kétszeresen kellene letaglóznia, hogy detényleg.

A helyzet az, hogy Madách művében több van annál, mint amit itt láthattam, láthattunk megvalósulni a WSSZ társulata közreműködésében. Úgy vélem, kemény fa volt ez elsőre, amibe belevágták a fejszéjüket ottan. Még akkor is, ha tisztes helytállásnak, korrekt bemutatkozásnak éppen megfelelő volt így. Nem nagyon húzom a szájam szélét, mert nem lett belőle tragédiák tragédiája, büszkék lehetnek rá ők, az más kérdés, hogy a nézők hogyan vélekednek erről. A fura ami egyben a csattanó is, hogy a médiumokban kevés infó, visszajelzés, írás található meg róla, csak a szokásos tiszteletköröket teszik meg általában a zsurnaliszták, nem többet. Vajon miért, hát vajon miért?

Reklámok

Filed under: Kritika, Megtörtént, , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

{arhív}

{trendi}

{picsogás}

%d blogger ezt kedveli: