sza[nem]csak szavak

Nem egy mai darab, de mégis sokszor szívesen nyúlok, térek vissza hozzá. Ezekhez a sorokhoz, mondatokhoz, s szavakhoz. Volt pillanat, van és lesz még. Ezek után is, ezek után is. Azt hiszem nem kell a kommentár.

Türelem
Ez bizony rózsát terem. Vagy is csak teremtene. Teremtene, mert úgy érzem, hogy ebből nekem nincs olyan sok. Pedig szeretném, ha annyi lenne, pedig szeretnék az lenni. S nem egy hiperaktív kisfiú módjára viselkedni éppen. De nem. Inkább két lépéssel magam és mások előtt járok, nem bírok várni, kivárni, azonnal szeretnék magamnak egy helyet a dobogó legfelső fokán, azonnal kérek mindenből az életben, ami jó és édes számomra. Meg kell tanulnom…

Hűtlen
Ment ő nehéz fejjel. Igen. Ha mennie kell, akkor mennie kell. El kell eresztenem, ha arra kerül a sor. El kell, ha már nem vagyok az a valaki, aki neki kell. Nem lesz jó érzés, biztosan nem. Szabályok ide vagy oda. Nehéz lesz. De túl kell lépnem rajta. Ezt meg könnyű mondani. Könnyű. Bele sem merek gondolni inkább. Hogy mi lesz akkor? Ott folytatom tovább az élettörténetemet, ahol előtte megálltam. Azt hiszem. Sakk-matt…

Szemek
Megigéznek. Rabul ejtenek. S ehhez, mindössze csak pár másodperce van szükségük. Szépek, gyönyörűek, élvezetesek. Akarom látni őket, meg nem is. Akarom imádni. Nem akarom elveszíteni. Most is előttem vannak. Emlékszem rájuk. Hogyan is felejthetném el őket? Hogyan? Egyszerre töltik el melegséggel szívemet és hoznak feszültséget testrészem minden porcikájába. Nézz rám…

Idő
Ez majd mindent megold. Nem kell sietni, bármennyire is szeretnék. Mindennek megvan a maga ideje és helye. Sebeket gyógyít, ha kell, feledtet emlékeket, ha kell, s új pillanatokat ad, nagy lehetőséget, ha kell. Ebből van annyi, mint a tenger éppen. S bár sokszor megállítanám, de nem tudom. Sajnos nem, pedig lenne miért, lenne kiért. Egyelőre hagyom magam sodorni az árral, a válaszok meg csak befutnak nemsokára. Egy-két-hár…

Ölelés
Jól esik. Leírhatatlanul, kimondhatatlanul. Lehet baráti, lehet gyilkos, lehet érzelmekkel teli. Különösen ez utóbbi varázslatos. Ahogy érzed a másikat, ahogy érzed azt, hogy a közeledbe van. Olyan közel, hogy legszívesebben el nem eresztenéd. Soha de soha. S jóllehet egy kicsi is elég belőle, de a nagyobb fajta az tud igazán plusz töltettel bírni. Talán nem is kell ennél több. Csak újra és újra ezt átélni, vele, hogy aztán magamhoz láncoljam sokáig, még sokáig.

Szemtől szembe
Nem vagyok a szavak embere. Nagyon nem. Sokszor nem is jutok szóhoz. Pedig annyi mindent mondanék, de ennek még a fele se igen akaródzik kijönni belőlem. Ezt mellékcselekvésekkel próbálom kompenzálni. De néha ez se sikerül. Már egy nagy fújtatás, az állandó ismételgetések (jajistenem) se segítenek, ha ott vagyok előtte, face to face. Megakad a nyelvem…

Távolság
A kábelek nem minden. S bár a virtuális társalgás, beszélgetésből születnek még szerelmek, de az még se tud olyan élménnyel bírni, mint ha ez a találkozás személyesen történne meg. De sokszor kénytelenek vagyunk átadni magunkat ennek a virtuális világnak. Ebben a fogságban pedig nehéz dűlőre jutni, nehéz nem arra gondolni, hogy milyen messze van a vonal túlsó végén válaszoló célszemély. Mikor lesz legközelebb…

Hiány
Magyarul: szükségem van rá. Olyan, mint egy gyógyszer az én betegségemre. Amitől még jobban érezhetem magam. S ilyenkor még a mellékhatások se érdekelnek. De ha nem szedem be, kihagyom éppen, akkor érzem ezt. Egyfajta ürességet, fájdalmat, s reszketést. Ilyenkor a nap minden egyes másodpercében keresem az elveszett, elhagyott, be nem szedett pirulámat. Hiányzik!

Filed under: Elmélkedés, ölelés, hiány, hűtlen, idő, szavak, szemek, szemtől szembe, szerelem, távolság, türelem