Hurts

Manchester, ébresztő! Most érkezett a hír, hogy van élet a the smits után. Van ám, amit úgy írnak le s hívnak csak, hogy Hurts. A sikerrecept képlete pedig most már – általuk – mindenki előtt is jól ismert. Ez kimondja: vegyél elő egy poros vintage szintit, adj hozzá két embert, szorozd meg azokkal a nyolcvanas évekkel, és kész is az egyenlet. A győzelem garantált, elég csak idefigyelni erre a duóra. Akik, még ha nem is érnek fel az indie legendák nagyjai közé, még, de első lépésként azért, biztos ami biztos, leszállították az év legjobb korongját, nekünk. A debütálásuk minden tündérmesét felülmúló. Rég látott a szigetország eme pontja ilyen felkelést, unikumot, mint amit ezek a fiúk produkáltak zene alatt a huszonegyedik század giccspoptengerében.

Filed under: Zene, boldogság, hurts, melankólia, remény, szerelem

Én és Te

Ott állok a peronon. Esernyővel a kezemben sorokkal a sárga vonal mögött. Emberek vesznek körül. Sokan, sokfélék, hasonló célokkal. Ők is várnak, én is várok, együtt várunk. Valamire vagy valakire, biztosan. Tekintetek cserélnek helyet szempillantásnyi idő alatt; hol pókerarcok köszönnek vissza, hol bájos szmájlik vesznek le a lábaimról. Nincs kétség, a magyar nők még mindig a legszebbek. Bárhol is járok, bárhova is vezet utam, ott mindig kísértenek. Ahogy most is, ahogy most is éppen. Gondolok itt többek között, arra a két sorral előttem álló, jobbra a negyedik, angyalszemű s tekintetű gyönyörűséges teremtésre. Arra, aki 19: 43 perckor veri ki a biztosítékot… szívemben. Arra, aki olyan aranypercekkel támad le, hogy bástyáim ledőlnek azon nyomban, s még a nőfelfogó páncélzatom is megszűnik létezni. Ez bizony nem más, mint egy újabb szerelembezuhanás kezdete. Számolom is, a mai napon már hatodjára. Klikk. Elraboltak. Segítség!

Filed under: Megtörtént, álom, szerelem, várakozás, vonat

sza[nem]csak szavak

Nem egy mai darab, de mégis sokszor szívesen nyúlok, térek vissza hozzá. Ezekhez a sorokhoz, mondatokhoz, s szavakhoz. Volt pillanat, van és lesz még. Ezek után is, ezek után is. Azt hiszem nem kell a kommentár.

Türelem
Ez bizony rózsát terem. Vagy is csak teremtene. Teremtene, mert úgy érzem, hogy ebből nekem nincs olyan sok. Pedig szeretném, ha annyi lenne, pedig szeretnék az lenni. S nem egy hiperaktív kisfiú módjára viselkedni éppen. De nem. Inkább két lépéssel magam és mások előtt járok, nem bírok várni, kivárni, azonnal szeretnék magamnak egy helyet a dobogó legfelső fokán, azonnal kérek mindenből az életben, ami jó és édes számomra. Meg kell tanulnom…

Hűtlen
Ment ő nehéz fejjel. Igen. Ha mennie kell, akkor mennie kell. El kell eresztenem, ha arra kerül a sor. El kell, ha már nem vagyok az a valaki, aki neki kell. Nem lesz jó érzés, biztosan nem. Szabályok ide vagy oda. Nehéz lesz. De túl kell lépnem rajta. Ezt meg könnyű mondani. Könnyű. Bele sem merek gondolni inkább. Hogy mi lesz akkor? Ott folytatom tovább az élettörténetemet, ahol előtte megálltam. Azt hiszem. Sakk-matt…

Szemek
Megigéznek. Rabul ejtenek. S ehhez, mindössze csak pár másodperce van szükségük. Szépek, gyönyörűek, élvezetesek. Akarom látni őket, meg nem is. Akarom imádni. Nem akarom elveszíteni. Most is előttem vannak. Emlékszem rájuk. Hogyan is felejthetném el őket? Hogyan? Egyszerre töltik el melegséggel szívemet és hoznak feszültséget testrészem minden porcikájába. Nézz rám…

Idő
Ez majd mindent megold. Nem kell sietni, bármennyire is szeretnék. Mindennek megvan a maga ideje és helye. Sebeket gyógyít, ha kell, feledtet emlékeket, ha kell, s új pillanatokat ad, nagy lehetőséget, ha kell. Ebből van annyi, mint a tenger éppen. S bár sokszor megállítanám, de nem tudom. Sajnos nem, pedig lenne miért, lenne kiért. Egyelőre hagyom magam sodorni az árral, a válaszok meg csak befutnak nemsokára. Egy-két-hár…

Ölelés
Jól esik. Leírhatatlanul, kimondhatatlanul. Lehet baráti, lehet gyilkos, lehet érzelmekkel teli. Különösen ez utóbbi varázslatos. Ahogy érzed a másikat, ahogy érzed azt, hogy a közeledbe van. Olyan közel, hogy legszívesebben el nem eresztenéd. Soha de soha. S jóllehet egy kicsi is elég belőle, de a nagyobb fajta az tud igazán plusz töltettel bírni. Talán nem is kell ennél több. Csak újra és újra ezt átélni, vele, hogy aztán magamhoz láncoljam sokáig, még sokáig.

Szemtől szembe
Nem vagyok a szavak embere. Nagyon nem. Sokszor nem is jutok szóhoz. Pedig annyi mindent mondanék, de ennek még a fele se igen akaródzik kijönni belőlem. Ezt mellékcselekvésekkel próbálom kompenzálni. De néha ez se sikerül. Már egy nagy fújtatás, az állandó ismételgetések (jajistenem) se segítenek, ha ott vagyok előtte, face to face. Megakad a nyelvem…

Távolság
A kábelek nem minden. S bár a virtuális társalgás, beszélgetésből születnek még szerelmek, de az még se tud olyan élménnyel bírni, mint ha ez a találkozás személyesen történne meg. De sokszor kénytelenek vagyunk átadni magunkat ennek a virtuális világnak. Ebben a fogságban pedig nehéz dűlőre jutni, nehéz nem arra gondolni, hogy milyen messze van a vonal túlsó végén válaszoló célszemély. Mikor lesz legközelebb…

Hiány
Magyarul: szükségem van rá. Olyan, mint egy gyógyszer az én betegségemre. Amitől még jobban érezhetem magam. S ilyenkor még a mellékhatások se érdekelnek. De ha nem szedem be, kihagyom éppen, akkor érzem ezt. Egyfajta ürességet, fájdalmat, s reszketést. Ilyenkor a nap minden egyes másodpercében keresem az elveszett, elhagyott, be nem szedett pirulámat. Hiányzik!

Filed under: Elmélkedés, ölelés, hiány, hűtlen, idő, szavak, szemek, szemtől szembe, szerelem, távolság, türelem

Emma

Nem vagyok egyedül, ez az igazság. Van egy párom, egy valakim, a jobb oldalt, aki a kezemet fogja. S már 10 hónapja ez megy, azóta járunk, gurulunk, szállunk egymással. Közbe rózsák nyílnak ki, hervadnak el, szürkék jönnek, rózsaszínek mennek, az évszakok változnak, de mi mégis akarva-akaratlanul dobáljuk egymás orcájára a kisseket. Emmának hívják. Bármennyire is fájó kimondani, de Ő nem tízes a skálán. Gyakran keserű pirulákkal lát el, szócsatákba is bonyolódunk, viszont a játéka mindent elfeledtet velem. Igen, játszik velem, ahogy én is vele. Olyan „love/hate kapcsolatban” vagyunk egymással. Azt mondanám, hogy a szükség hozott minket össze. Inkább én akartam őt, mint ő engem. Miért? Már magam sem tudom. Lassan elérkezek a szakadék széléhez s lenézek a mélybe. Tudod te, vannak ezek a hullámvölgyek, amibe most mi is vagyunk. Megálltunk, állóháború van, s csak arra várunk, hogy ki fog előbb pislantani, pislogni.

Nehéz a miértre a válaszolni. Miért pont ő? Miért pont én? Miért pont mi ketten? Annyi mindent akar tőlem, nehéz neki megfelelni. Feladatok sorát teszi le elém, állandó bizonyítási kényszer alatt tart, vizsgáztat. Újabb és újabb információkkal tömi tele a fejemet, s még a tacit tudásomra is fáj a foga. Néha úgy érzem, túl sokat akar tőlem, néha éppen ellenkezőleg. Nem könnyű kiismerni – az biztos. De legalább egyikünk se veszi komolyan ezt a kapcsolatot. Tudjuk, hogy előbb-utóbb ennek is vége lesz. Nem ma és holnap, valamikor biztosan. Sóhajtok. Elérkezett az idő a szünetre. Egy picit már sok volt belőle. Elárulok valamit: volt, mikor már egyenesen untatott. Nem tudott lekenyerezni, vajmi varázzsal, holmi bummal felhívni magára a figyelmet. Érdekes egy jellem Ő nekem. Kell is meg nem is. Se veled se nélküled… élni nem tudok. Ez is a konklúzió akkor. Szeretlek Emma!

Filed under: Megtörtént, Random, emma, szerelem

Van ez a szerelem

Megtörtént az, amire, amire tényleg nem számítottam. Szerelmes lettem. Bár tudom, elég közhelyesen hangzik, de igen, első látásra. Egyszerűen amint megláttam, amint meghallottam Őt, minden bús pillanatom elszállt, s még a nevemet is elfejtettem azonnal. Nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek, csak azt éreztem, hogy a lábaim remegnek, levegőt se tudok venni, nem hogy megszólalni, a fejemet rázom, s a szívem oly gyorsan kalapál. Úgy hiszem, a világ összeomlása ehhez képest semmiség. Lefagytam, mozdulatlanul ültem percekig a székemben, mialatt egy másodpercre sem mertem pislogni vagy csak félrenézni. Döbbenet volt. Döbbenet.

Azóta is előfordul, hogy tátott szájjal, a felhúzott szemöldökkel, és egy letörölhetetlen vigyorral élem át újra és újra ezt a szerelmet. Komolyan, elég látnom, elég hallanom, és máris a felhők felett, a szivárvány útján, a napsugár felé repülök tovább és tovább. Annyi és annyi metafora, hasonlat, versidézet bolyong ez idő alatt a szürkeállományomban, az ihletek nagy hadáról nem is beszélve, amelyeknek súlya összenyom, összelapít már, de azt hiszem jobb lenne inkább lehúznom a leplet (nem róla), s előállni a függöny mögül. Ideje, megmutatni Őt, aki személyre szabottan, számomra hozza el mostanság a fényt az éjszakába, s a levegőt a fuldokló hétköznapjaimba.

Egy mentőövként érkezett el Ő hozzám, pont akkor, amikor már elsüllyedtem volna. Semmi se véletlen, semmi se…

Filed under: Képkockák, Megtörtént, marina and the diamonds, szerelem, zene